Ostrom alatt? – Az adóhatóság szigorúbban lép fel a korlátozott tagi felelősséggel visszaélő, cégeiket „fantomizáló” adóalanyokkal szemben

A kormányzat és irányítása alatt a pénzügyi tervek végrehajtása kapcsán frontvonalba állított adóhatóság egyre újabb és újabb eszközöket vet be, hogy elejét vegye az adóelkerülésre, adócsalásra irányuló magatartásoknak megvédve ezáltal a költségvetési érdekeket. Ennek kapcsán érzékelhetően, évről-évre nő az adóvizsgálatok száma és intenzitása, ugyanakkor ezekhez mint egy keserű utóíz, úgy kapcsolódott a tapasztalat, hogy bár ha a revízió fel is tárta az adócsalásra irányuló teljes tényállást, ismertek voltak számára az ügylet tényleges szervezői és haszonhúzói, szembesülve azzal a ténnyel, hogy ezen személyek túladtak az eszközül használt cég(ek)en, megtorpant – akár egy habozó hadvezér a Rubicon folyó előtt –, és elmulasztotta benyújtani a számlát.

Az adóhatóság, amint idén is, minden évben közzéteszi ellenőrzési irányait, kinyilvánítva hogy kapacitásait milyen irányokba kívánja fordítani, hogy a gazdaság mely szegmenseit helyezi az adott évben figyelmének középpontjába; illetőleg rendszeresen kommunikálja azt is, hogy ezen célkitűzéseknek milyen és mekkora eredménnyel tudott megfelelni. Ezen közleményeknek rendszerinti, leginkább hangsúlyos elemeit képezik az elvégzett (adó)vizsgálatok számai és a feltárt adókülönbözet(ek) összege. Ezen eredményeket – és így ezek hatékonyságát, valódi súlyát – azonban jelentősen árnyalja azon tény, hogy az adókülönbözet – e körben pedig különösképpen az adóhiány – formájában megállapított, a költségvetést megillető követelések tényleges érvényesíthetőségére sok esetben már nincs lehetőség, ugyanis az érintett cégeket a csalárd ügyletek valódi haszonhúzói – „üresre takarítva”, sokszor a már a revizorok által is jól ismert „cégtemetőkben” elhelyezve, jellemzően az adóhatóság számára elérhetetlennek bizonyuló, külföldi illetőségű magánszemélyek részére történő értékesítés révén – magukra hagyják. Ezen fenti magatartással egyrészt az a céljuk, hogy megnehezítsék az ellenőrzést, másrészt pedig az ilyen körülmények között lefolytatott revízió során tett megállapítások végrehajthatóságát, amelynek eredményeként ezen összegek valódi követelés helyett puszta statisztikai mutatókká válnak, szinte szemtelen mód tudatván a költségvetéssel, „átvertek…megint”.

Az elektronikus médiában a napokban megjelent cikkek szerint azonban az adóhatóság vélhetőleg megelégelte a fenti szélmalomharcot, és az elkövetkezendőkben – igénybe véve azon fegyvertárat, amely egyébként már évek óta a rendelkezésére állt – aktíva(bba)n fel kíván lépni azon ún. „céglovagokkal” szemben, akik a cégeik „fantomizálása”, az adóhatóság számára való elérhetetlenné tétele révén igyekeznek elkerülni a – többek között vagyoni – felelősségre vonást. Az adóhatóság közlése szerint az első próbaperek összességében mintegy kétszázmillió forintos pertárgy értéket képviselve már megindultak, amelyek közül az adóhatóság számosat meg is nyert; míg többen megrémülve, önként járultak a kasszákhoz.

A fentiekben már jelzettek szerint ugyanis a cégek működését átfogó hatályos jogi szabályozás (Ctv., Gt., Cstv.) – annak részletekbe menő ismertetésétől eltekintve – lehetővé teszi, hogy a fizetésképtelenné vált cégek hitelezői (illetőleg a felszámoló) keresettel kérjék a bíróságtól, hogy – annak feltételei fennállása esetén – kötelezze a gazdálkodó szervezet vezetőit, volt vezetőit illetve – a korlátolt felelősség által nyújtott vagyoni védelmet áttörve – tagjait, volt tagjait a már fizetésképtelen adós gazdálkodó szervezet vagyona által nem fedezett, ki nem elégített követeléseinek viselésére.

A lehetőség tehát adott az adóhatóság számára, hogy megkísérelje behajtani azon adóforintokat, amelyekkel ezen ún. „céglovagok” az államkasszát megrövidítették. Ahhoz azonban, hogy minderről teljes képet kaphassunk, ugyanakkor figyelembe kell venni egy fontos, el nem hanyagolható tényezőt, mégpedig az időt, amely jellemzően és kíméletlenül az adóhatóság érdekei ellen dolgozik, s itt nemcsak az elévülésre gondolhatunk.

Az ilyen követelések alapjául szolgáló tényállások feltárása ugyanis – az ellenőrzések gyakori (akár az adózói oldalon, de az adóhatóság oldalán is felmerülő okokra visszavezethető) elhúzódása miatt – sokszor jelentős időt (gyakran éveket) vesz igénybe. Majd az ezt követően akár az adóhatósági eljárás, akár bírósági (felszámolási, kényszertörlési) eljárás keretében a követelés(ek) behajtására tett cselekmények is meglehetősen időigényesek. S áttekintve a fent hivatkozott jogi szabályozást, csak mindezek után kerülhet sor a vezetők illetőleg a tagok felelőssége megállapításának és marasztalásának kezdeményezésére, egy újabb (adott esetben több) bírósági eljárás eredményeként. Természetesen nem a jogállamiságot óvó garanciák érdemeit kívánjuk kisebbíteni, vagy indokoltságukat vitatni, azonban ezen – szinte végtelennek tűnő – eljáráslánc sajnálatos módon kellőképpen megfelelő időt és lehetőséget biztosít az ún. „céglovagok” számára, hogy – az adóhatósági követelés kielégítését esetlegesen biztosító – vagyonukat elrejtsék, elvonják egy esetleges végrehajtás elől. Továbbá lényeges, hogy ezen – a felelősség megállapítására, a korlátolt felelősség áttörésére irányuló – perek csak annak lehetőségét nyitják meg az adóhatóság előtt, hogy követelésével az ún. „céglovagok” ellen forduljon, nem garantálja azonban azt, hogy ezen kötelezettségeknek az ún. „céglovagok” önként eleget is tesznek, vagy hogy az adóhatóság akár végrehajtási kényszer útján érvényt tud szerezni ennek. A jogban járatosabbak erre mondhatnák, hogy ezen vagyonkimentő magatartásokkal szemben is felléphet az adóhatóság, biztosítottak számára e téren is a megfelelő eszközök. És valóban, újabb eljárások, újabb perek…

Mindezzel azonban nem az adóhatósági kezdeményezés kilátástalanságát akartuk sugallni, hiszen az ilyen jellegű magatartásokkal szembeni fellépés adójogi, gazdasági jogi vonala mellett, igazodva a fentiekben jelzett, szigorúbb fellépést megkövetelő tendenciákhoz, gyakran társul a büntetőeljárás is, amelynek súlya sokszor önmagában is képes arra késztetni „az eltévedt” adózókat, hogy a várható büntetés mértékének csökkentése érdekében megfizessék az államnak, ami az államé. Valamint az ilyen és ehhez hasonló eljárások, és ezek által az ún. „céglovagok” „folyamatos zaklatása” is alkalmasak lehetnek arra, hogy legalább is csökkentsék a komfortérzetüket, amely helyzetből menekülve – amint arra az adóhatóság is utalt közleményében – sokan talán inkább a megegyezés útját választják majd. Ugyanakkor mindez valóban inkább hasonlít egy ostromhoz, amely a kiéheztetést helyezi stratégiája középpontjába. S bár nem a tehetetlenség elfogadásának pártján állunk, mégis megfontolandó az – a kriminológia által kimunkált – gondolat, miszerint egy szankció hatékonyságát nem súlya, hanem annak elkerülhetetlen és gyors érvényre juttatása adja.

dr. Kisfaludy-Molnár Péter
A cikk szerzője
dr. Kisfaludy-Molnár Péter

Forduljon hozzánk bizalommal!